EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2018. november 13. | Szilvia, Szaniszló napjaAKTUÁLIS SZÁM:730309. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Árny-ék

című

számunk!

Baláca

Kovács Loránd Olivér

A balácai nagy lakóház apró építészeti-műszaki érdekességei és egy időkapszula

2017. július 20.

 

 

A balácai római villagazdaság számos épülete egyenként is mind, sok esetben ugyan-akkor az épületek egyes helyiségei külön-külön is megérdemelnek egy-egy alapos, nem csak a régészszakma számára érthető ismertetést. A tudományos igényű feldolgozás és közzététel Dr. Palágyi Sylvia vezetésével, valamint több nemzetközileg is elismert kutató részvételével évtizedekkel korábban megkezdődött és a mai napig tart. Ennek talán a legismertebb, kézbe is vehető megvalósulása a Balácai Közlemények tíz kötete.

Az alább következő sorok sokkal inkább
a római épületekben, illetve a hozzájuk használt anyagokban és építészeti megoldásokban, valamint a régészeti ásatások során előkerült információk értelmezésében járatla-nabb olvasó számára kíván közérthető ismertetőt nyújtani. Magyarország egyik legjelentősebb római kori épületegyüttesének központi épületét és annak érdekességeit mutatom be, kiemelve az egyik, sok szempontból izgalmas helyiségét.

A legjelentősebb eddig feltárt épület Balácán a központi lakóház, vagy más néven az i. épület. Ennek a területén először Rhé Gyula folytatott 1906–1926 között régészeti kutatásokat[1] . Ezt követően Palágyi Sylvia 1976-tól tárta fel teljes szépségében, a mai napig korszerűnek számító kutatási módszerekkel. Az épület 1984 óta látogatható a nagyközönség számára is.

A hozzávetőleg 2400 m2 földszinti alapterületű, mediterrán előképek szerint megépült, reprezentatív központi lakóház szinte minden igényt kielégített a saját korában, és ezt tenné napjainkban is, ha teljes pompájában állna. Az úgynevezett peristyliumos villák közé tartozik, vagyis nagy, nyitott belső udvar köré épült a helyiségek többsége. Azonban nem csupán ez az egy díszudvar gyönyörködtette az egykori lakókat. A főbejárat porticusa, oszlopos tornáca és annak díszlépcsője előtt is volt egy díszes előkert. Az épület északi oldalán is fut egy – bizonyos időszakokban fűtött – folyosó, ablakos tornác, amely előtt az előbbi kettőnél is hatalmasabb udvar, eredeti formájában minden bizonnyal díszkert, esetleg testedző tér foglalt helyet, amelyet a gazdaság többi részeitől kerítésfalak és az ún. ii. épület választottak el (1. ábra)[2] . Összességében tulajdonképpen szinte semmiben nem különbözött az itáliai nagybirtokosok villáitól. Talán csak az átrium (díszes világítóudvar) hiánya bánthatta a kifinomultabb rómaiak szemét. Ennek a hiánya azonban tudatos döntés volt a mi éghajlatunkon: ez a megoldás egyszerűen nem illik a mediterrán régióktól északra található klimatikus viszonyokhoz.

A fűtés más szempontból is érdekes adalékokkal szolgálhat számunkra. Összesen négy praefurniumot, mai szóval élve kazánházat-fűtőhelyiséget építettek az épület külső falai mentén (2. ábra)[3]. Egy-egy fűtőhelyiség két-három helyiség fűtését látta el. Mindössze nyolc helyiség volt fűtött a harminckét-harmincnégy helyiségből a földszinten. Nagyon úgy tűnik, hogy nem volt szükség az épület összes helyiségére minden évszakban, vagy egyszerűen csak olyan célra használták (raktár, irattár stb.), ami télen sem igényelt fűtést. Még ha a konyhát is ezek közé soroljuk, ahol a tűzhelyek adták a meleget, akkor is az épület földszintjének alig harmadát fűtötték. Ezt a képet nagyban árnyalhatná, ha lenne valamilyen támpontunk egy esetleges emeletről és arról, hogy a fűtést vajon felvezették-e oda.

Ez a kérdéskör rögtön a következő alapkérdéshez vezet el minket. Vajon volt-e az épületnek emelete? Rhé Gyula egy lépcsőházat határozott meg az egyik folyosó területén. Ezt Palágyi Sylvia kutatásai nem igazolták, inkább elvetették, néhány támpontunk azonban mégis lehet. Az egyik viszonylag egyszerű logikai indok, hogy az épületben mindössze egyetlen, esetleg két fűtött, hálószobának alkalmas helyiség volt. Valójában egyik sem igazán tekinthető hálóhelyiségnek. Az épület északkeleti sarkában található 10. helyiséget mozaikpadlóval díszítették, és bár utólag elfalazták, eredendően külön folyosóval közvetlen összeköttetésben állt a szintén mozaikpadlós 8. helyiséggel, az épület egykori előszobájával. Együttesen szemlélve ezek inkább tekinthetőek a vendégek számára kialakított reprezentatív helyiségnek, vendégszobának. A másik – a 15. helyiség – az épület egyébként fűtetlen északi szárnyának a közepén található, és valójában nagyobb egy hálószoba méreténél. Ezek alapján tehát nem marad más hátra, mint az, hogy a tulajdonos család hálóhelyiségeit az egykori emeleten keressük.

Ugyanilyen elgondolkozásra okot adó építészeti részlet lehet a falfűtés kialakítási módja a 23. helyiség délkeleti sarkában.

Végezetül a másik támpontot az emelethez – vagy ennél a konkrét esetnél lehet, hogy csak egy szinteltolásos kialakításhoz – az épület 6. helyiségében, a továbbiakban még hosszabban tárgyalt pincében találjuk. Előkerült három darab kőtömb, amelyek a pince padlójába voltak beépítve. Ezek az erről szóló részletes publikációban[4] a pince födémjének megtartásához szükséges faoszlopok lehetséges helyeiként kerültek azonosításra. Ez helytálló lehet, azonban erre valójában nem volt szükség a pince lefedéséhez. Egy másik célra viszont ugyanúgy alkalmasak lehettek. Tarthattak egy felfelé vivő, fából készült lépcsőházat is. Ezt támaszthatja még alá, hogy a pince padlóján – nagyon kis mennyiségben, szinte csak jelzésértékkel – kerültek elő falfűtés-, illetve egyéb téglák is. Ezek természetesen valamilyen véletlen folytán is idekerülhettek. Erősen gondolatébresztő ugyanakkor, hogy egy emelet vagy szinteltolás kialakításához tartozhattak. Különösen izgalmas ebben a témában a falfűtés-téglák megjelenése. Nem valószínű, hogy az emeleten fűtőhelyiség lett volna – bár technikailag meg tudták oldani, még fafödém esetén is. Fafödémen egy téglaburkolatra öntött, hőzáró terrazzo-padlóval (téglaőrlemény, tégladarabok, mészkőzúzalék és frissen oltott mész keverékéből készült, öntött anyag) a tűzveszély elhárítása is tökéletesen lehetséges volt. Ennél sokkal érdekesebb megoldás lehetett, ha a földszinti fűtési rendszert vezették az emeletre az üreges falfűtés-téglák segítségével. Mindezek mellett egy sokkal prózaibb és kifejezetten nem hatékony megoldás is létezett, a parázstartó: ez valójában egy nagy fémtál vagy serpenyő volt, amelyben parazsat vagy hevített kerámiát, esetleg felforrósított követ vittek be az adott helyiségbe. Ez legfeljebb a hőérzetet javította, de a fűtésre alkalmatlan volt, így a mi éghajlatunkon nem is nagyon alkalmazhatták az épületekben valós fűtési céllal, legfeljebb csupán temperálásra.

Ennek az épületnek van egy látszólag nem túl jelentős, a 6. sorszámot viselő helyisége (1. kép). Amint a látogató belép a mai bejáraton, jobboldalt egy lépcső vezet egy szinttel mélyebbre. Így volt lehetséges lejutni a 6. helyiségbe, a fentebbiekben említett pincébe. Ez a központi lakóház talán legizgalmasabb helyisége, hiába tűnik első ránézésre az egyik legkevésbé fontos egységnek. A helyiség valamikor a ii. század végén, legkésőbb a iii. század elején elpusztult. Az egykori használóinak nem volt idejük kiüríteni a pincét. Tulajdonképpen a Pompeiiből és környékéről ismert időkapszula keletkezett a saját korában nem túl szerencsés esemény következtében. A pusztulás pillanatfelvétele maradt ránk. Ez ideig a pince lett a teljes villagazdaság egyetlen eredeti használati tárgyaival megmaradt eleme.

Apró „csalás” az összképben, hogy a jelenleg látogatható, túlnyomórészt iii. századi központi lakóháznak már nem volt része a pince, mivel a pusztulása után – az utókor szerencséjére – a rómaiak nem takarították ki. Apróbb nyomok mutatnak arra, hogy esetleg egy-egy értékesebb tárgyat megpróbálhattak megkeresni, de lehetséges, hogy még ez se történt meg. Az viszont bizonyosnak tűnik, hogy – Vörös István archeozoológus szavait kölcsönözve – egyfajta szeméttárolót alakítottak ki a területén, a korábbi pince omladékának a tetején. Ez így lehetett legalább a iii. század egy részében. Ezt követően akár döngölt padlóval, akár fapadlóval is kialakíthattak egy kiszolgáló helyiséget (kamrát, szeméttárolót?) a területen, de erről kézzelfogható bizonyítékunk az intenzív középkori használat miatt már nincsen.

Mit is mutat meg számunkra ez az időkapszula? A pincét – az ásató Palágyi Sylvia véleménye szerint – valamikor a ii. században, annak is inkább az eleje körül szerelték fel először a szükséges eszközökkel, berendezésekkel. A pusztulást csak a maradandó anyagú tárgyak és élelmiszerek (csontok) élték túl. A legjellemzőbbek az égetett agyagedények és a csomagolóanyagok, vagyis a kerámiák. Úgy tűnik, hogy fapolcokra és a padlóra állítva tárolták őket. A csomagolóanyagok közül talán az amforák a legérdekesebbek. Ezek a korabeli étkezési szokásokról, az egykori tulajdonos tehetősségéről vagy épp az adott élelmiszer beszerzési helyéről és idejéről is sok adatot szolgáltatnak.

Miközben minden bizonnyal a Balaton-felvidéken is készítettek bort a római korban, előkerültek olyan boros amforák, amelyek valószínűleg Itáliából, a mai Olaszországból érkeztek oda a ii. században. Ugyancsak Itáliából, pontosabban Közép-Itáliából hozták a cseresznyét és/vagy a szilvát, és édes lében tárolták az amforákban. Ezek valójában az
i. századra jellemzőek, de drága luxusélelmiszerekként még a ii. században is érkezhettek. A készletben olajos amforákat is találni, amelyek tartalma, vagyis maga az olaj, a közeli Isztriai-félszigetről, esetleg Észak-Itáliából származik, ami az i–ii. században volt kedvelt beszerzési hely. Később hispániai (hozzávetőleg a mai Spanyolország területéről származó) olajtermelők árui veszik át a helyét, vagy, más értelmezés szerint, szorítják ki a piacról. Mai szemmel a legextrémebb élelmiszer talán a garum nevű ételízesítő volt, amelyet szintén amforákban szállítottak Balácára. Ezek a legvalószínűbben a ma Spanyolországban található Cádizból érkeztek. Ez a tulajdonképpen rothasztott, sózott, fűszerezett, folyékony állapotú tengeri hal(szósz) szinte minden római ételhez kellett. Nem az íze volt az elsődleges, hanem az ízfokozó hatása. Többnyire csak pár cseppet használtak, hogy kiemelje az adott étel saját ízét. Végezetül Kis-Ázsia nyugati partvidékéről (ma Törökország) is érkezett valamilyen élelmiszer amforában, ennek a mibenléte azonban egyelőre nem ismert számunkra. Az amforákat gyakran feliratokkal látták el, ahogy ez a Balácán előkerültek esetében is így volt. Ebben azonban a sors nem volt kegyes velünk, ugyanis egyik bekarcolt vagy festett feliratból sem maradt meg annyi, hogy több adattal is szolgálhassanak.

Az amforák formája – leginkább csúcsos aljuk és méretük – alapján a mai ember hajlamos azt hinni, hogy ezek újrahasznosítható tároló- és szállítóedények voltak. Ennek bizonyos mértékig van is alapja, hiszen a Balácán előkerültek egy részénél is felmerülhet, hogy akár még a pince megépítését megelőzően érkezhettek ide. Azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek csupán a mai pet-palackoknak megfelelő csomagolóanyagok voltak, amelyeket a kiürülésük után kidobtak.
A legékesebb bizonyítéka ennek az úgynevezett Monte Testaccio Róma városa mellett, a kizárólag kidobott amforákból még az ókorban felhalmozódott domb. Formájukat pedig egyszerűen a praktikum alakította ki, hisz
a ma már idegenül ható alakjuk egyszerűen a szállítás módjából adódik. Hajókon és szekereken – több, egymásra ültetett sorban – akár több ezer kilométerre is sérülésmentesen lehetett elvinni, miközben az alakjuk (ha megfelelően rámolták be) minden egyéb segédanyag, további csomagolóanyag igénybevétele nélkül is stabilizálta őket.

A kerámiaedények másik jelentős csoportja a tárolóedényeké, elsősorban a gabonatárolóké. A pincébe csak a szükséges mennyiségű, napi vagy pár napi főzéshez, sütéshez szükséges gabonát szállították be a magtárból. Ennek megfelelően az igen gyakran földbe ásott gabonatároló hombárokat a mi esetünkben csupán a földre vagy a polcokra állították.

Az edények harmadik nagy csoportját végezetül az étkészletek darabjai alkották. Tányérok, poharak, fedők, tálak. Az egykoron biztosan ép állapotban a pincében lévő darabok a hétköznapi étkészletekhez tartozó edények voltak. Nem valószínű, hogy az egykori tulajdonos igényeit kielégíthették volna. Sokkal inkább a személyzet étkészletét vagy
– a mi esetünkben – egyszerűen egyéb élelmiszerek tárolóedényeit láthatjuk bennük.

A kor meghatározása szempontjából igen fontosak a töredékekként előkerült ún. terra sigillaták, ami a latin megnevezés ellenére nem az ókori elnevezése ennek az edénytípusnak. A többnyire élénkvörös vagy narancssárga színű, apró ábrákkal, bekarcolt, rátapasztott díszekkel ellátott edények nagyjából a porcelán ókori megfelelői voltak. Nem az alapanyaguk, hanem sokkal inkább az áruk és a felhasználási területük miatt. Az épület hajdani tulajdonosai a hétköznapokon minden bizonnyal ilyen étkészleteket használtak. Némileg zavarba ejtő, hogy úgy néz ki, ezek túlnyomó része eleve töredékekként került a pincébe. Lehetséges, hogy ott törtek el, még a pince használata során? Mindenesetre úgy tűnik, hogy a tányér-, pohár- stb. készletet, amelyet a tulajdonos használt, biztosan nem a pincében tárolták. A legfontosabb dologra mégis elegendőek ezek a töredékek is a számunkra. A terra sigillaták legutolsó darabjai Commodus vagy Septimius Severus császár uralkodásának idején (i. sz. 177/180–192, ill. 193–211) készültek. Ez azt sugallja számunkra, hogy a pusztulásnak is valamikor ebben az időszakban (azaz i. sz. 177–211 között) kellett bekövetkeznie.

Mindezek mellett azonban más anyagokból készített edények is kerültek elő a pincéből. Mindenképpen érdemes említést tenni az üvegpoharak, palackok és edények töredékeiről, amelyeket szintén a ii. századra keltezhetünk.

Az edények mellett – ahogyan fentebb már szóba került – állatcsontok is kerültek elő. Természetesen nem a csontokat tárolták, hanem az azokon egykor lévő húst. A pince keleti fala mentén, vagy egyenesen a mennyezetet adó gerendákról tizenhat malac lógott a pusztulás pillanatában. Ezeknek a két és fél- három hónapos korukban, Vörös István által meggyőző módon bizonyított időpontban (július–augusztus hónap) levágott jószágoknak nagy értékük volt és kifejezetten ínyencfalatoknak számítottak. Ezt a húskészletet egészítették ki a pince nyugati oldalán előkerült szarvasmarha-, szárnyas- és vadhúsok.

A nagy mennyiségű és értékes élelmiszerkészleten végigtekintve, amelynek a jelentős része hűtést igényelt, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a pince tulajdonképpen a ii. századi épület hűtőháza volt, nem véletlen tehát, hogy nem egyszerűen egy, a többi helyiséggel egy szinten található kamrában tárolták a főzéshez-sütéshez szükséges alapanyagokat.

Miként is alakították ki ezt a hűtőházat? Magát a pincét egy emelettel a lakóház szintje alá süllyesztették, amelybe falépcső vezetett le annak a délnyugati sarkán. A lépcsőfokokat támfal segítségével tartották a helyükön, és az ezen, valamint a padlóba beépített nagy vörös homokkőtömbre elhelyezett faszerkezetre ültették rá. A pince padlóját terrazzo-burkolattal látták el, amelyet fel lehetett mosni, vagyis a helyiséget tisztán tudták tartani, még akkor is, ha a húsok bontását is itt végezték. A szellőzést és kis mértékben a világítást három lőrésszerű szellőzőablakkal oldották meg az épület déli falában. Ezeket úgy helyezték el, hogy az aljuk a külső járószinttel szinte egy magasságban volt. Lehetséges, hogy ezek az ablakok üvegezettek is voltak, mivel fehér, áttetsző ablaküveg-töredék is került elő az omladékból. Az egykori ajtó – amely a lépcső tetején, az épület földszinti folyosóján volt – vasszerelvényei (zárburkolatok, retesz, fogantyúk) is megmaradtak, mivel maga az ajtó a pincébe hullott be. A pince padlójába beépített további három vörös homokkőtömbről már esett szó. A két lehetséges felhasználási módjuk közül sokkal valószínűbbnek tűnik az emeletre vagy a szinteltolással kialakított helyiségbe vezető lépcsőház faszerkezetének az alapozását látni bennük. Végezetül a falakat vakolattal látták el, mint mindenütt másutt a római épületekben. A födémről sokkal kevesebb információnk van, ennek ellenére nagyon valószínűnek tűnik, hogy fából készült, és terrazzo-burkolattal látták el az emeleten vagy a szinteltolásos helyiségben, hiszen így válhat lehetségessé, hogy a pince ilyen elpusztulása után az egyébként sértetlen pince terrazzo-padlóján további terrazzo-padlótöredékek kerüljenek elő.

Ezt a már így is szinte teljes képet még jobban kiegészíti a pince maradványait tartalmazó pusztulási réteg fölött található omladék és betöltési réteg. Az ebben található – tulajdonképpen – szemétnek nagyon izgalmas vonatkozása is van: több kutya csontváza került elő belőle. Egy részük a villagazdaság hétköznapi életéhez tartozhatott, vagyis juhász-, vadász-, őrző-védő jószág lehetett. Előkerült viszont öleb méretű kutya maradványa is. Ezek az ölebek vagy esetleg kotorékebek lehettek az egykori tulajdonos drága házi kedvencei is. Nem valószínű, hogy csak úgy a szemétre dobták volna őket, ha a tulajdonos a helyszínen van, ráadásul egy pusztulási, betöltési rétegben. Mindezek mellett az sem túl valószínű, hogy egy esetleges menekülés során pont az ennyire apró jószágot ne tudták volna magukkal vinni, hacsak épp nem a pince fölötti helyiségben tartózkodott.

A fentebbi információmorzsákat együtt szemlélve, és azt is figyelembe véve, hogy a mintegy öt-hatszáz méterre található halomsír is valószínűleg pont ebben az időszakban válik elhagyatottá,[5] a véletlen események lehetőségét – ha nem is teljesen biztosan, de – elvethetjük. Mi más történhetett pont ebben az időszakban Balácán?

A malacok júliusi–augusztusi levágási ideje alapján egy olyan nyári, jelentősebb pusztítással járó eseményt keresünk, amely valamikor i. sz. 177 és 211 között történt. I. sz. 167–180 között zajlott a „nagy markomann–szarmata háború” néven elhíresült háború, amely jelentős részben Pannónia területén játszódott le. Ennek az első szakasza i. sz. 174 körül záródott le, amely időpont viszont túl korai számunkra, hisz a pincében ennél később készült terra sigillata-edénytöredékek voltak. A második szakasz nyitánya, amely 177-ben volt és 178-ban vált olyan súlyossá, hogy mind Marcus Aurelius, mind az ekkorra már társcsászár fia, Commodus Pannóniába érkezett, már sokkal inkább egybevág a balácai pince adataival.

Mindezek mellett, az ásatások során másutt előkerült adatok alapján úgy tűnik, hogy a fentebb említett háborús eseményekhez egy másik, korábbi pusztulási réteg tartozhat, így a pince pusztulása ezt követően pár évvel, esetleg évtizeddel következhetett be, akár pont a nagy markomann–szarmata háborúk kárainak felszámolása közben, egy elhibázott építési munka vagy pont az építkezések közben bekövetkező újabb támadás következtében, legkésőbb a iii. század második évtizede körül.

Bár az év továbbra is kérdéses, a hónapot a malacok vágási ideje miatt mégis tudjuk. Ez július–augusztus volt, a tulajdonosoknak és embereiknek pedig nem volt idejük kimenteni az értékeket. Azt azonban biztosan tudjuk, pont a kutyák maradványai miatt, hogy volt olyan, aki túlélte a támadást és elkezdte a rendrakást a központi lakóház maradványai között. Ez azonban már egy másik időszak részét képezi. Ez már a központi lakóház és minden bizonnyal a villagazdaság iii. századi fénykorának a nyitánya, ha nem is éppen a legszebb módon.





[1] Rhé Gyula: A baláczai ásatások eredményei. Balácza, Veszprém, 1912. 31–104. o.

[2] Sylvia Palágyi: „Ergebnisse der Forschungen der vegangenen 10 Jahre in Baláca und das Centenariumsjahr”. Balácai Közlemények, 2005/9. 11–24. o.

[3] K. Palágyi Sylvia: „A balácai római kori villagazdaság főépületének (i.) peristyliuma, 1.” Balácai Közlemények, 2008/10. 112–175. o

[4] Bíróné Sey Katalin–Gabler Dénes–Gáspár Dorottya–H. Kelemen Márta–K. Palágyi Sylvia–Maróti Éva–Regenye Judit–Ritoók Ágnes–Szabó Klára–Vörös István: „A balácai villagazdaság főépületének pincéje – Keller des Hauptgebäudes des Balácaer Gutshofes”. Balácai Közlemények, 1992/2. 7–218. o.

[5] Általában a balácai halomsírról lásd K. Palágyi Sylvia szerk.: „A balácai Likas-domb”. Balácai Közlemények, 1996/4.; újabb adatok a keltezéshez és a feliratokhoz pedig Géza Alföldy: „Die Inschriften des Hügelgrabes von Baláca” [A balácai halomsír feliratai]. Balácai Közlemények, 2004/8. 23–122. o.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.